|
|
A belső sivatag mélyére hatolni – meghagyni a sivatagot annak, ami: két olyan kijelentés ez, amely évszázadok óta ugyanazt a valóságot jelöli. A szerzetesi aszkézis elsősorban nem böjtölést, hallgatást vagy éjszakai felkelést jelent. A voltaképpeni aszkézis annak a fortélyos kísértésnek való ellenállást jelenti, hogy a szerzetes más módon szolgálja az embereket, mint ahogyan azt a világtól elrejtett hivatása megkívánja tőle. Az olyan egyszerű cselekedetekkel, mint az egyéni imádság és a liturgikus istentisztelet, a szerzetes igent mond Isten transzcendenciájára, s ezzel akkor is hozzájárul az ateizmusnak, az emberek igazságtalan üldöztetésének, az erőszak valamennyi formájának a visszaszorításához, akkor is békét visz megsebzett szívekbe, és összefűz szétszakadt családokat – s még hosszasan sorolhatnánk –, ha termékenysége rejtve marad. A monostor falába ütköző emberekben mély hatást kelthet ezeknek szerzeteseknek a rejtett élete, akiket nem tudott „megnézni”, s a monostortól távozva megsejthetik e magányos, imádságban töltött életnek az értékét. Azzal, hogy nem tesszük ki magunkat a kíváncsi tekintetnek, többet segítünk, mint hogyha kielégítenénk azt. S ami legalább ennyire fontos: óvjuk a hivatásunk betöltéséhez szükséges feltételeket, amelyeket nem mi állapítottunk meg, hanem az egyház, s végső soron a minket meghívó Isten. Akinek nehézséget okoz mindezek megértése, azt biztosíthatjuk arról: olykor nekünk is nehéz megérteni és elfogadni hivatásunkat.
|
