|
|
A mobilitás mindig is az „eurázsiai” világrend fő alkotóeleme volt. Ha az OBOR-on keresztül Kína fokozott mobilitást kínál, akkor van rá esély, hogy a folyamat közben kialakuló rend tartós lesz. Azonban, ha megpróbálja a mobilitás irányát is megszabni, akkor az általa kínált rend elutasításba ütközik vagy felforduláshoz vezet: „Azzal, hogy az ázsiai államok berajzolták a határvonalakat a sztyeppéken, a lakosság mozgását is szabályozták: a menekültekét, a nomádokét, a törzsekét, a kereskedőkét, a katonákét, és más, fokozottan mobilis csoportokét. Az államoknak nem csak az emberek mozgását kellett korlátok közé szorítaniuk, hanem új osztályozási rendszerre is szükségük voltannak meghatározására. hogy ki él az új határokon belül, illetve kívül. A csak nagyjából meghatározott határövezetek helyébe világosan kijelölt határvonalak léptek; a képlékeny etnikai identitásokat merevebb meghatározások közé szorították. A néprajzi atlaszok, csakúgy, mint későbbi megfelelőik, a földnyilvántartás, a népszámlálás és a birodalmi atlaszok az embereket, a földeket és az identitásokat új módszerekkel határozták meg. A 17. és a 18. századi Eurázsiában a határok és a térképek együttesen korlátozták a mobilitást.”[9] Az Északi rendszer – csakúgy, mint a Déli rendszer – egy élő szervezethez hasonlítható, ahol a mozgás és a helyváltoztatás szinte mindennek két alapvető eleme. Ahogyan Peter C. Perdue magyarázza: „A sztyeppe határvidékének bezárulása a mozgékonyság korának végét jelentette…”[10] Megnyirbálása zavart okoz, az egész rendszer megakad és összeomlik.
|
