|
|
Ta generacija je s povečanim zanimanjem za tradicijo in tradicionalne medije ustvarjala tudi lastni odnos do njih z drugačnim dojemanjem teh vrednot: s citiranjem stilskih obeležij velikih predhodnikov ali z neposrednim namigom na tematsko predlogo in distanciranjem od njene vsebine v zgodovinskih konotacijah, z asociativnim »tachem« problemske matrice, z ironičnim odklonom od »dogmatske« interpretacije tradicionalnih vrednot, z metaforičnim dotikom zgodovinskega konteksta, pa tudi drugače. Vendar, kakor koli so se spreminjali načini interpretacije, se ni spreminjalo ustvarjalno načelo, na katerem je tudi vzpostavljala lasten dialog s tradicijo. Te zrele dialoške oblike s prepoznavnimi avtorskimi podpisi je kritika prepoznala na hrvaški likovni sceni v 7. in 8., še posebej pa v 9. desetletju prejšnjega stoletja in jih označila kot vreden prispevek k sodobni umetnosti. Mnogi umetniki skorajda iste starosti s sprejetjem klasičnih likovnih medijev le-te niso sprejeli dogmatsko, še manj pa njihove tematsko »kanonizirane« vsebine, akademski postopek in metodologijo interpretacije, temveč predvsem kot možnost drugačnega izražanja z enakimi sredstvi in v enakem mediju, pri čemer so za svojo stvaritev odkrivali nove duhovne prostore v novih likovnih vrednotah.
|
|
|
Ez a generáció a hagyományok és a hagyományos kifejezési eszközök iránti fokozott érdeklődésével és egyéni viszonyulásával más olvasatot ad ezeknek az értékeknek a nagy elődök stílusjegyeinek idézésével vagy a témasablonokra való közvetlen utalással és a történelmileg értelmezett tartalmuktól való elhatárolódással, a problémamátrixok asszociatív „zanzásításával”, a hagyományos értékek „dogmatikus” értelmezésének ironizáló elvetésével, a történelmi kontextus metaforizálásával, és más módokon. Az értelmezési módok változásával párhuzamosan megváltozott a hagyománnyal folytatott alkotó párbeszéd vezérlő elve is. Az alkotók kézjegyét viselő párbeszédformákat a horvát képzőművészeti élettel foglalkozó kritika már az 1970-es és 80-as, de főleg a 90-es években felismerte, és a kortárs művészethez való értékes hozzájárulásnak tekintette. A közel azonos korú művészek közül sokan nem fogadták el tokkal-vonóval a hagyományos képzőművészeti médiákat, még kevésbé tekintették magukra kötelezőnek ezek tematikusan „kanonizált” tartalmát, akadémikus megközelítését és értelmezési módját, hanem mindenekelőtt lehetőségnek tekintették őket új szellemi terek nyitására új képzőművészeti értékek mentén és új kifejezési módokkal a meglevő eszközök és lehetőségek keretein belül. Meg kell jegyezni, hogy a hagyományos értékek elfogadása nem jelentette azt, hogy ezekre saját programként hivatkoztak volna, és a hagyományhoz való egyéni viszonyulásukat nem verték nagydobra alkotói kiáltványként. A hagyományos értékekre hivatkozva egyben saját álláspontjukat is kifejtették, illetve egyéni hozzáállást alakítottak ki ezekhez, elhatárolódva a divatos esztétikusoktól – főként azoktól, akik agresszív radikalizmussal kitépték gyökereiket a múlt örökségének táptalajából. Érdekes ellentmondás, hogy egyes művészek, noha támadták ezt a művészetet, mégis felhasználták azt saját munkájukban.
|
